Browse Tag

hangulat

Klimax

Klimax – változókor, azaz a női termékenység lezárulása. Sokat gondolkodtam írjak-e erről a témáról és végül arra jutottam, írok, elvégre ez egy webnapló, ami az életemről, annak eseményeiről, örömeiről és bánatairól szól, és a koromnak megfelelően zajló hormonális változások bizony kihatnak a mindennapjaimra. Eleinte nem vettem tudomást a dologról, talán nem is realizáltam mi történik velem, hiszen csupán a havi vérzés előtti időszakban voltak kellemetlen újdonságok, illetve maga a ciklus lett más mint előtte. Ez, mint utólag olvastam, nagyjából a nagykönyvben megírtak szerint történt, és a zizis időszakokat egész jól kezeltem egy darabig magnéziummal…

tovább…

Szomorú évforduló

Anyu és én ♥

Egy éve már…

Egy év telt el azóta, hogy érkezett az a telefonhívás, amit sehogysem akartam felvenni. Tudtam miért csörög és azt is hogy le kell ülnöm, kapaszkodnom és erősnek lennem, amikor felveszem. Leültem, kapaszkodtam és nem voltam erős, amikor a hang a telefonban azt mondta, hogy az édesanyám már nem él.

Egy éve már…

Nincs nap, hogy ne gondolnék rád – napsugaras szeretettel, fájó hiánnyal, adni vágyással, cirmolási igénnyel vagy ezer más apró és mégis oly fontos indokkal.

Hiányzol. Mindig is fogsz. De nem vagyok anyátlan, hisz itt élsz bennem, érezlek – mindig. Túléltem a nyarat, az első félévet és idén már el tudtam rendezni a régi képeket, emlékeket. Fájtak, de a könnyek mellé mosolyt is csaltak az arcomra.
Csodáltalak a képen, amin tündéri, gyönyörűséges baba vagy. Nem is értem, miért nem mutattad sosem. És valahogy azt sem tudtam, hogy Anna a második neved, pedig olyan szép és milyen furcsa, de mindig is szerettem volna, hogy ha lett volna még egy lányom, akkor Anna legyen a neve. Érdekes…

Annyi albumot készítettél: képekkel, utazási naplókat képeslapokkal és apró kincsekkel, a leveleimet és kinyomtatott blogbejegyzéseimet is gyűjtötted, s megőriztél mindent, amit valaha készítettem vagy küldtem neked. Csodálatos!

Szeretlek, Anyu!

 

Hiány

Már lett volna névnapja, már lett volna születésnapja és persze sok-sok csak úgy velem lenni nap. De nincs itt, nincs már velem… köztünk. Elment. Nem tudom hova, de biztosan várták és hiányzott oda, mert ő jó lélek és nekem még itt is nagyon kéne. De hát önző dög vagyok és úgyis mindegy, mert nincs ráhatásom erre már.

Jönnek a hivatalos papírok, még mindig, az adó a házra, ami szinte eladhatatlan és sosem kötődtem hozzá. Fizetem, persze, ezt is. Felkavart emlékek, jajj még mindig kéne menni és pakolni, de ilyenkor lomha leszek és halogató, úgy érzem nem bírom ki.

Annyira hiányzik. Fáj ez a hiány, nagyon.

Szeretlek, Anyu

Olykor

Vannak napok, esték, amikor csak be szeretnék bújni a kis vackomba, sötétben lenni, melegben, takaróba csavarva… vagy mehet a tévé is mit bánom én, csak ne öljenek benne és ne kelljen semmilyen világi vagy nyakamban lévő teherre gondolni.
Ez egy ilyen nap, inkább este lett. Nem tudom, hogyan lettem ilyen nyüfle, de készen van az állapot.

Volt már ilyen, vagy hasonló, csak túl kell élni.

Szorongok.
Azt hiszem nagyon nehéz lesz ez az Anyák napja…

Költözünk – nodemostmártényleg

Október 18 volt. Szanaszét aludtunk, korán reggel kelni kellett itt és ott is. A lányom előző nap eljött (a költözés napján nem ért rá) és hősiesen, valamint kegyetlenül csavart, tekert, feliratozott, csomagolt mindent.
Dobozok itt, dobozok ott. Zsákok, zacskók, rekeszek – életünk csomagolva.
Már napok óta hordtuk át a kényes dobozokat barátok segítségével, de a java még hátra volt…
Nagyobb “kocsit” is az asztalos barátunk hozott volna, de kettős biztosítással szereztünk. A Facebook-on és levélben hívtam a barátokat segíteni, jöttek is szép számmal a drágaságok (K.ö.sz.ö.n.j.ü.k!), nélkülük nem is ment volna!

Bevallom, én azt hittem elmegy a cuccunk egy fordulóval, hiszen a bútorok (előszoba-gardrób, konyha-teljes, dolgozó-polcok, könyves) java részét ott hagytuk a lakásban. De mivel nem teherautó jött, mindenre vigyáztunk, óvatosan és gonddal pakoltunk, bizony kellett négy kör és végül két napra széthúzódott a dolog, mert az első elment a szállítandó dolgok szétszedésével, a megmaradt motyó kollektív csomagolásával. Nem is baj, mert szakadt az eső, így nem ázott el minden.

Hála a fiamnak, a fogadott fiamnak és a sok-sok kedves barátnak, aki időt és fáradtságot nem sajnálva pakolt, bontott, hurcolt, aztán akár saját autóval is gurult utánunk a motyókkal, átvittük a masszív tömeget – néhány apróságot hátrahagyva (ezeket még a hét elején mi vittük át kocsival) – a házba.
Az utolsó körben az én autómban voltak a legféltettebb és legbecsesebb kincsek: a nyúl és a csajok. A lányok egész jól elvoltak a kocsiban, de Nyüzsi nagyon zaklatott volt (persze mert állatorvoshoz szoktunk autózni), egyik kezemmel szinte egész úton őt csitítottam, a ketrec fölé tettem, hogy érezze a szagom és persze folyamatosan nyugtatólag beszélgettem vele.
Még nem tudhatta, hogy a nyúlparadicsom felé utazunk… oda ahol naponta szedhetek füvet, ő is kimehet majd a kertbe szaladgálni, sőt bent is sokkal nagyobb térben rosszalkodhat.
Épségben átértünk végül mindannyian és a második nap estére már ágyunk is volt, amiben együtt, összabújva alhattunk az óriási rumli “tetején”. Ekkora már volt vécénk is, és megoldott volt a zuhanyzás! Sőt, fűteni is tudtunk volna… De még annyi, annyi tennivaló maradt, a ház sem volt még kész, messze nem (hiszen még most, amikor ezt írom sincs).

Ettől függetlenül valójában október 18-19-i hétvégén mi bizony beköltöztünk, és azóta itt élünk. Ez az otthonunk!
Eljött az az ősz, amiben annak a februári víziónak az álma összeért a jelennel, és itt álltunk a dobozokkal teli nappalinkban, magunk is megilletődve, hogy kerülhettünk ebbe a helyzetbe.

Beköltözünk – előfázis

Már napok óta szánom rá magam, hogy leírjam kalandos költözésünk és a házban töltött első időszak élményeit, de valahogy mindig szétcsúsztam. Pedig lassan ideje elkezdeni, mert ott lakunk két héte, nap mint nap történik valami – kihívásokkal teli napok közt fészkelünk és az egész egyáltalán nem úgy alakult, ahogy én még anno, tavasszal képzeltem illetve azóta is élt bennem egy romantikus, úgy tűnik irreális kép erről…

Pink Fog. Valahogy úgy gondoltam, hogy a ház, az új Fészek legkésőbb a szerződési határidőre (október 15., a születésnapom) elkészül (mivel a kivitelező folyton emlegette, hogy „ó, hát addigra bőven, sőt már szeptemberben”): kulcsot kapunk a kapuhoz, a bejárati ajtóhoz és kitárjuk a szép, takarított, kifestett, csinos kis házunkat, megjövünk a teherautóval bepakolunk és bár még napokig, hetekig dobozokat bontunk, meg bútort szerelünk, de nagyjából minden szép és jó lesz. Boldogság.
Ilyennek reméltem. Nem így lett.

Welcome in the Real World. Mivel már szeptemberi befejezést is beígértek nekünk, bátran számoltam az októberi határidővel, lévén még tartalék is van benne. A költözés hetének (hétvégére szerveztük, péntek-szombatra) hétfőjén nem csak látogatni mentünk már, hanem úgy gondoltuk, az utolsó napokban – mert a ház egyáltalán nem volt kész, kritikus dolgok hiányoztak még – inkább kint leszünk és felügyeljük mi történik. A „vizes majd hétfőn-kedden feldobál mindent”- ez volt a terv. A hét úgy kezdődött, hogy kiderült, nem lehet a kiépített és befalazott, burkolt helyre/kiállásokra illeszteni a megvásárolt vécéket és bidét. A bűnöst most ne firtassuk, de a megoldás keresése elég sürgető volt, nehéz egy házban úgy lakni, hogy nem lehet alapvető szükségleteket megoldani… Sajnos leghamarabb csütörtök-péntekre volt esély ennek a megoldására… de erről már írtam.

És amikor írtam aggódtam, hogy nem érjük el az asztalost. Meg is volt ennek az oka, kórházba került és ha minden igaz még most is ott van szegény. Szóval nincs konyhám, azóta sem és ez mint később kiderült, talán nem is baj…

Igen ám, de a már leszervezett megbízás szerint a kisebb vagyont érő konyhagépeket kiszállították, és én kint akartam aludni a szülinapomon a házban a kincsecskéimmel, mert a riasztó rendszer sem volt még éles akkor. No de vécé nélkül?! Ajajajjajj!
Így aztán mi lett az én kis szülinapi ajándékom?! Hogy a kicsi párom aludt kettőt is a házban toilet nélkül, így nem paráztam annyira egy esetleges betörés hatásai miatt… én pedig otthon a kis panel lakásban, dobozok között, költözésre készülve, magányosan.

Folyt.köv.

Alkotni jó!

Jó reggelt! 🙂
A gyors reggeli takarítás után halacskák lakkozásával kezdtem a napot. Kortyolgatva a forró zöld teám, kenegetem a kék halakat és tervezem, milyen is legyen majd a nyaklánc, amire kerülnek. Szól a rádió, friss levegő árad be, a Lencsi vadul vizet kortyol… Imádom ezt a reggelt!

Tegnap este fél tízkor még apró szivecskéket gyártottam, mert annyira tetszett, ahogy azt a néhányat, ami volt a kisült sünik mellé szórtam, és úgy fotóztam le őket. A képen még nincsenek lakkozva, de este ezt is megcsináltam gyorsan, így ma már háromszor ennyi szívvel is készülhet a fotó. 🙂

A másik, magamnak-alkotós projektem, hogy készítem Zelk Zoltán: A három nyúl című versének “illusztrációját”, levegőn száradó gyurmából. Mivel “csak nekem” készül, bőven van idő vele szutymorogni. Kell is, sokat kell várni a fázisokra. Az első lépésben volt a formázás ebből a ragacsos, puha, agyagszerű anyagból, egy darabból – elemeket nem lehet illeszteni, mert ez az anyag nem tapad! Aztán egy nap száradás, majd alapozás, aztán pihi, majd első festés, pihi, második…
És még erdőt, környezetet is szeretnék hozzájuk. Szórakoztat nagyon! Majd mutatom ha kész, addig is az alvó három nyulak:

“Ezalatt a nyusziházban, fűszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen, összebújva békességben…”

Teknősök érkeznek…

Arra gondoltam, leírom a mai napomat, persze nem minden részlettel, mert az lehetetlen, de szeretnék rá emlékezni…
Reggeli után, a kávémat hürbölgetve elkezdtem a főzős blogomat piszkálgatni, mert mostanában megint írok rá és tegnap este észrevettem, hogy mobilon bizony gyatrán néz ki. Ezért szerettem volna keresni egy olyan sablont, ami kezeli a tableten és mobil eszközön való megjelenítést is. Annyira belefeledkeztem ebbe, hogy egészen addig piszmogtam vele, míg teljesen át nem alakítottam.

Anyuci üzenetére eszméltem, szerencsére ma – pont ahogy terveztem – a 71. születése napján megkapta az üdvözlő lapomat. A köszöntést már megtartottuk, de mindenképpen szeretem volna neki pont ezen a napon is örömet okozni és nem csak telefonhívással. Szerencsére sikerült! ♥ Isten éltesse!

Ezután nekiláttam a már hetek óta húzódó, egyre nagyobb szabású projektemnek…

Elővettem a teknőskéimet. Még anno a diók óvatos törésével kezdődött… aztán a héj megfestésével és dekorálásával. Ebből akartam szélkelepet készíteni, de megihlettek és inkább filc teknősöket terveztem a “páncélokhoz”. Elég nehéz munka ez a kezemmel, főleg a vékony cérnás dolgok, ezért nagyjából napi egy teknőcönként haladtam…

Bár itt még nem is örökítettem meg, elkészült az alkotó kuckóm, de ma valahogy nem volt jó a fény, ezért az asztalt átvittem az ablakhoz és pont befért a szekreter és a lényes szekrény közé!  Juhúúú, jól jön ez majd még!

A lányok persze gyanakodva néztek… azt hiszem ma kevesebbet aludtak
napközben, mint máskor, főleg mert a tabletemről rádiót is hallgattam. A képen is csak Wombi van, mert Lencsi elbújt inkább a házba…

Már a koradélutáni kávémat készítettem be, mire kész volt az összes teki és nekiláttam a halacskák kivágásának és a szemük felvarrásának.
Szerencsére a faágat már napokkal ezelőtt megfestettem…

Arra gondoltam, eszem egy almát. No erre persze rögtön megjelentek azok az érzékeny orrok a rácsnál és érdeklődő nyirpogások is elhangzottak. Nem vagyok szívtelen, adtam a csajoknak és Nyüzsinek is a gyümölcsömből…

Elkészültem az összes halacskával is, úgy hogy mindkét oldalon van szemük, hátha forogni fog ez az izé… Tipródtam mit kéne még rátenni és mégis hogyan applikáljam fel az egészet az ágra. Nem is szólva az egyensúlyról, mert nem lenne szerencsés ha mindenki bezúgna az egyik oldalára…

Kiválogattam színes gyöngyöket, amiket úgy gondolok, illenek majd a lógókra és nekiálltam a fűzésnek. Többször le- és felfűztem mindenfélét, rápróbáltam az ágra. Azt hittem már jó, de mégsem… szóval bizony beesteledett, mire nagyjából megvolt, hogyan fogom én ezt kivitelezni.

Nyüzsi persze nagyjából az egészet átaludta. Őt nem zavarta a zene és a motoszkálásom sem, edzett már. ♥

Mivel már nem is igazán láttam, mire felleltem a 6 mm-es drótot és kialakítottam a technikát, a majd lelógó dolgok felakasztására, úgy döntöttem, inkább holnapra hagyom az egyensúlyozást, mert nem láttam túl jól ebben a fényben.

A frissen sült kenyér illata (közben készítettem ebédet és estére kenyeret) belengte a lakást, én pedig a szoba visszarendezése előtt még ellegeltettem a szemem kicsit a kuckómon és azt hiszem, holnap is így fogom használni, mert jól kézreálltak a szekreterre pakolt dolgok.
Remélem, már a hajrában vagyok ezzel a projekttel és bármi is sül ki belőle, a készítése közben nagyon jól szórakoztam. 🙂

Jó lenne

Mindenek előtt jó lenne egy új bal kéz, no és egy teljes jobb kar.
Esetleg, ha ez nem lehetséges, akkor rendben, szedem a bogyókat, ám ebben az esetben határozottan jól jönne egy másik gyomor, vagy teljes emésztőrendszer-felújítás, garanciával. Csak három követelmény van: működjön, ne fájjon és ne legyen bibis.
Valaki?!

 

Furcsa karcolat

Olyan, mintha lemaradnék magamtól. Annyira sokat élek, hogy nem jut időm írni; meg-, fel- lejegyezni.
Különös ez, főleg nekem, a grafománnak…

Persze marad számos lenyomat; főleg a fejemben, a lelkemben, no meg karcolatok a füzetemben, képek a telefonomban, sőt olykor a fényképezőgép memóriakártyáján is, ha magammal cipeltem a kütyüt.

Vajon lesz időm mindezt egyszer elrendezgetni, bárhol?!

reed

Csak  mert most úgy érezem, még arra sincs időm, hogy megtegyem ezt magamban. Rohan minden.
Annyira sok impulzus jön, hogy tán még megélni sincs időm, nem még, hogy feldolgozni.
Jó (és nem jó) volt sok dolog. De nem írtam le. Se ide, se máshova. Pedig vágyom rá. Tényleg. Csak hiányzik például az idő, az erő a kézbe vagy valami más.

Jó volt ma “egyedül” a piacon; beszélgetni a kofákkal, Emberekkel, megismerni életeket… De aztán rohantam a bevásárlással haza és utána a cégcsoportos rendezvényre. Ne érts félre olvasóm, nem volt teher. Csak gyors. (Hogyan kéne adagio-ba váltani?!)

Különleges, értékes élmény látni a kollégákat másként; versengeni, izgulni, harcolni, drukkolni, gyermeküket ölelni, gondtalan nevetni, levest kanalazni, egymást szeretni.
Mégis… ezen az önfeledt hétvégi rendezvényen is a jövő hét teendőiről is beszéltünk a Főnökkel.

Olykor ijesztően összemosódik a múlt, a jelen, a jövő (amit még ide is hívunk, tudatosan – de erről most nem írok). Kapuk nyílnak és zárulnak, közben pergenek törékeny kis órámban a homokszemek, csontjaim mállanak bennem, telik evilági életem, és csak remélem – értékesen.

Egyszer már behúztam, azt hiszem megint kéne – a FÉK-et.

De könyörgöm, hogyan húzzak be bármit, amikor éppen folyóként ömlök a tengerbe?!