Browse Tag

ember

Katyvasz

Döbbenet mennyi minden kavarog a fejemben és az életemben, úgy érzem méretes katyvasz keveredik benne, amit időnként megpróbálok szétrendezni, kifésülni, mint egy nagy életkócot, bogoncot – főleg hajnalban, amikor nem tudok aludni.
Nagyon keresem-találom mindenben a jót, az örömet, a szépet vagy legalább a kihívást. Mégis besokallok és én, a volt esti-bagolynépség kidőlök, már este kilenckor – szerintem el is aludnék, ha a felettünk lakó nem dübörögne annyit – nem tudok alkotni, sem kézműveskedni, sem írni.
Bár most éppen laptoppal az ölemben mégis próbálok, hogy legalább ne töltsem bután az időt már fél kilenckor.

Holnap Anyuhoz megyünk a fiammal – múltkor a lányom jött velem. Próbálok/próbálunk segíteni: vásárolunk, ügyintézünk, orvoshoz megyünk – mikor mit kell, de a társ elvesztését nem tudom helyette feldolgozni, sőt ez az, ami miatt én is – aki oly keveseket tudott megsiratni – annyit szipogtam, sírdogáltam.
Nem szeretnék ide jutni, nem akarok másodikként halni, a társam temetni… jajj, nem!

Zajlik még …
– A búcsú a jelenlegi otthontól, azaz a lakáseladás, és persze ott is van kavarás (már van, de banki hiteles a vevő, hogyne lenne hát mindenféle gond?!).
– Ház a hajrában: még annyi minden van ott is, hogy szinte hihetetlen, egy hónap múlva ott fogunk lakni?! Rengeteg döntés, rohangálás és beszerzés van most.
– Mindenfájás, jajj de annyira, hogy már tényleg orvoshoz kéne menni, de ott akarok, majd az “új otthonos” dokinál. Kérdés lehet-e, szabad-e ennyit várni, mikor olykor alig tudok járni úgy fáj a csípőm (vagy nem tudom én mi, de ott fáj, ha lépek) és mindkét kezem csontjai is. Megterhel nagyon Anyuhoz menni, mivel olyan sokat kell vezetni, autózni, de szorítom a fogam, muszáj – neki csak én vagyok most!
– Új vállalkozásaink indítgatása, előkészítése, hogy olyan jövőt építsünk, ami nekünk tetsző, vállalható és megélhetést is nyújt.
– Nagyon kéne már pakolni, mert ilyen begyulladt izületekkel nem lehet erre csak néhány napot szánni, inkább többször kicsit, a párom meg nem igazán aktív és lelkes ezügyben.
– Tanulok vadul, mindenféle izgalmas dolgot, a legrejtélyesebb és legújabb számomra a SEO terület. Élvezem a dolgot, és érzem milyen picinyke buta lény vagyok…
– Van néhány tök privát, saját kreatív tervem illetve beszorulásom (pinkandred), amikkel tudom magam nyomasztani, hogy nehogy leteljen az időm és erre meg ne jusson. Akarom, kell nekem, de nem fér most bele. Türelem…
– A háztartási gépekkel rendeltem egy könnyű varrógépet (Anyutól is kaptam, de olyan nehéz hogy fel sem bírtam emelni, így a gyerekeknek adtam), jó lenne november magasságában már próbát tenni vele – gyűjtöm is az inspirációkat.
– Kéne értelmesebben enni, napról napra magamnak főzni, mert az új
táplálkozási módom, kombinálva a szervezetem nyújtotta lehetőségekkel
bizony komoly kihívások elé állít a mindennapi meleg étel beszerzésében.
– Azt hiszem pre-klimaxolok vagy mi ez, csomó dologban türelmetlenebb lettem (én, az egykori birka), számomra is rémisztően fel tudom magam húzni – szinte remegek tőle. Szerencsére más jele még nincs, de ahogy olvastam ez már lehet a változó korba lépés hatása.

Vagy csak sok a minden?!

Felfoghatatlanság

Tudom én, hogy ez az élet rendje, és el kell fogadni – de ilyenkor valahogy akkor is, felfoghatatlan.
Nincs egy hete még, hogy simogattam a fejét, próbáltam megérteni a már akkor is nehezen formált szavait, aggódtam a köhögése miatt és biztattam, ne csak iszogasson, egyen is, hogy erőre kapjon. Láttam, hogy fárad, akadt fájdalom is, de élt a vágy: hazamenni, megint úgy lenni mint régen, otthon. De nem vihettük haza, hisz lábra sem tudott állni hetek óta…

Aztán tegnap hajnalban már nem volt velünk, a teste feladta, s a lélek hiába maradt volna tán.
Ma pedig az ügyintézés, rohangálás szinte felfoghatatlan, sodró forgatagában, mintha megállt volna az idő, ahogy a patológia kórboncnoka – a második találkozás alkalmával – számomra érthetetlen módon elemezte a szíve és tüdeje állapotát, a halál okát és elkerülhetetlenségét. Igazán fel sem fogtam mit beszél. Egy szervi rendszer működését magyarázta és hogy miért lehetetlenedett el a létezés. A testé.
És értem én, eljött az idő, 85 éves volt, szép kor, persze… de akkor is, nekem még, bennem még itt van.
Pityeregtem – nem szoktam – kicsit oldódott is talán a bánat, de mégsem fogom fel, nem akarom elhinni, hogy már nem fogom hallani a hangját, nem ölel át és nem lapogatja a maga módján, kedvesen a hátam, nem aggódik értem, nem ad kért és kéretlen tanácsokat, nem néz mindenttudóan rám szótlanul, mosolyogva és nem ad simit és puszit az Anyukámnak…

Nem először találkozom a gyásszal, mégis keresem a szavakat. Eddig le sem írtam ilyesmit publikusan, de valahogy most jól esik.
Elfér. Nem segít, nem árt.
Csak néhány mondat egy virtuális tér betűhalmazaiban.
Felfoghatatlanság.

Halloween – 2013

 Kedves barátokhoz voltunk hivatalosak az idei október utolsó napján, és a programot – szabadtéri lévén – szerencsére már koradélutánra szervezték. Bár Magyarországon kevéssé népszerű, jómagam mindig is rajongtam ezért az ünnepért, valószínű az ősi kelta eredet miatt.
Előző nap szinte csak erre készültem, bár akkor még nem tudtam mennyi gyerek lesz, de szerencsére rengeteg múmia nyalókákat készítettem és belevágtam egy komoly, általam kitalált “temető torta” alkotásába is.

Ha esetleg eltévedtünk volna, már a kapubejáratnál kiderült számunkra, jó helyen járunk, itt lesz a buli, mert méretes tökfilkó hányta magából a magokat a kapunál…

 

Az asztalon bőségesen akadt rémes sütemény, így bátran kihelyeztem magam is a hozott csemegét a társaság nagy örömére…

Annyira boldogságos volt ez a napsütéses, meleg, őszi délután, a nyugodtan áramló Duna, ahogy a gyerekek a parton szaladgáltak és pecáztak, a barátok, amint készítették az ételt, a sok szeretet, ami körülölelte a társaságot.
Szinte ittam magamba a pillanatcseppeket…

A bokrokon mindenfelé szorgos gyerekkezek által készített, apró szellemek himbálóztak…

És itt-ott felbukkant egy-egy pók is a rémisztő hálók között…

A múmiák gyorsan “párologtak” az asztalról és a vidám iszogatás közben, szépen lassan elkészült az étek is, a bográcsban főtt paprikás krumpli.

Be is falt kicsi és nagy, állat és ember derekasan. Jól esett a meleg étek, mert bizony estére kezdett hűlni a levegő. A pattogó tűznél a gyerekek még pillecukrot is sütöttek. Mikor mind belakmároztak, egyet-kettőt én is készítettem magamnak – most, életemben először. Nekem nagyon ízlett, bár igen tömény ám a megpiruló külső réteg ellenállhatatlanul csábító. ♥

Néztem az édesapjukkal pecázó kisfiúkat és arra gondoltam, milyen gyönyörű nap ez, mennyire jó hogy a részese lehetek…
Voltam már többféle Halloween partin, de valahogy ez most a legkedvesebb a szívemnek, mégha estére olyan hideg is lett, hogy kocogtak a fogaim. Lehet hogy nem csak nekem, mert szép lassan mindannyian felcuccoltunk és hazaindultunk, kissé dideregve, a világító, faragott tökökre még vissza-visszanézve…

 

Áruház előtti beszélgetés

Ti szoktatok kéregetőkkel, hajléktalanokkal, ismeretlenekkel beszélgetni?

Ma elbeszélgettem egy hajléktalan férfival a parkolóban, miközben a napi bevásárlást elpakoltam. Nem tudom miért. Talán mert – bár picit gubancolódtak az ajkán a szavak és a nyelve meg-megakadt – mégis olyan értelmesnek tűnt, kulturáltan fogadta az elutasítást, hiszen először a szokásos szövegek egyikét mondtam, hogy elmenjen. Bár nem volt a bevásárló kocsiban százas, de felajánlotta, hogy ennek ellenére szívesen visszatolja, ráér, úgyis itt lesz este nyolcig.
Mikor kérdeztem, hogy kerül ide, azt mondta a közeli erdőben lakik a társaival és bármit szívesen elfogadna. A “hogy került ilyen helyzetbe” kérdésemre érdeklődés csillant a szemében, láttam fürkész, vajon tényleg érdekel engem ez? Figyeltem.
Halkan, aprót sóhajtott és elkezdte… Elmondása szerint épületgépész végzettsége és gyakorlata van, Spanyolországban is élt három évig – folyékonyan beszél, ír és olvas spanyolul – és (talán hivatásos?) katona volt, ahol hadnagy rangig vitte. (Itt is említett két szakterületet, de sajnos nem jegyeztem meg.) Állítólag családja, fia is van (kint élnek), sőt barátok is várnák vissza Spanyolországba, de nem olyan ő aki segítséget kér, nem értesítette őket sorsáról. “Majd ha ők keresnek…”
Nem kérdeztem vissza, hogyan keresnék, ha egy erdőben él és nincs semmi hely ahol megtalálná bárki, felhívni nyilván nem lehet.
Bár mély ráncokkal árkolt arca miatt jóval ötven felettinek néztem, 1964-ben született. Azt mondta negyven éves kor után szinte lehetetlen elhelyezkedni, próbálta a fekete munkát is, de “mindenki a románokat viszi dolgozni”.
– Én is a héten lettem munkanélküli – szóltam – és bizony jóval negyven felett vagyok. Akkor én is a maga sorsára kerülök, jövök az erdőbe?!
– Ki tudja – mondta – olyan gyorsan történik minden. De nekem már van sátram, sőt egész wigwamot építettem! Nem félek a téltől, nem fázok én…

Olyan volt, mint a partra vetett hal, aki már nem vergődik, megbékélt a sorsával, talán apró kis lábacskái is vannak és elkezd kúszni kifelé, mégha fáj is minden levegővétel… Új világ. Abban próbál alkalmazkodni, már nem kísérli meg a beilleszkedését a “régibe”.

Különös élmény volt ez a beszélgetés. Tulajdonképpen jól esett, még ha talán a fele sem igaz, annak amit hallottam, vagy nem úgy…
Amikor indultam, a férfi a felajánlott csokit nem kérte, inkább ette volna a sárgarépát, amit meglátott a szatyromban (neki nem mondtam, de a rágcsálóimnak vettem), de aztán csak találtam némi aprót is a zsebemben. Rákérdeztem, mit kér és bár a csoki vagy a répa is értékben többet lett volna, a pénzt választotta.

Háromszög

Nem látszik az ösvény, amit reméltem, csak egy rejtvény.
Van egy szép háromszög: a gyomrom panaszai, a beleim érzékenysége és a vashiányos vérszegénységem. Még csak kettőt sem lehet választani, legalábbis egyelőre úgy tűnik, hogy jól legyen…
Sőt, a vashiányos vérszegénység mintha nem is tudna jó lenni, már csak 2,3 mértek (az előző lelet 2,9 volt és a minimum érték 8,8), azaz lassan a negyede a minimumnak. Meg is látszik a többi eredményemen is, sajnos. A vasterheléses vizsgálat egyértelműen kimutatta a felszívódási zavart, csak sajnos az okát nem (már kizárták a lisztérzékenységet).
Az izületeimről nem beszélek, nem mintha nem lenne soha fájdalom ott is, de a taichi sokat segít, és tudok működni, mozgok meg minden és ha tudnám napi szinten csinálni, még jobb lenne.
Azt hiszem a szövettani lelet után alternatív gyógymódot keresek a háromszög-vonalon is (nem mintha eddig nem tettem volna), mert nem jutunk sehova, bennem meg lassan (el)fogy az oxigén.

Hol is kezdjem?

Annyi mindent szeretnék írni, hogy megmaradjon emléknek (idén minden nap készítek legalább egy fotót, nem művészi értéknek, csak úgy, képeket az életemből)…
Ez a “hosszú” hétvége igencsak sűrűre, eseménydúsra és feldolgozós-élményesre sikeredett, sikeredik, ezért beérem azzal, hogy ma ennek lenyomatait hagyom.

A legnagyobb hatással a “nem átlagos” hideg és hó miatt kialakult helyzet volt rám. Döbbenten néztem, mit tesz az ország vezetése, és mit tesznek az emberek… Nem sok mindennel tudtam a jó érdekében hozzájárulni, fizikai állapotom és eszem azt diktálta, maradjak itthon, nehogy belőlem legyen egy új, mentenivaló ember, miközben zsibongó lelkem főzött volna húsz liter levest, pakolta volna a teát, és amit csak talál itthon, vagy a szomszéd boltban, majd kapta volna a kabátját és irány az emberekhez, akik bajban vannak…
Nem mentem, Facebook-on megosztottam, amit értékesnek és hitelesnek találtam, no meg azonnal küldtem néhány adomány sms-t a Vöröskereszt-nek, hiszen úgyis vettem volna kenyeret, innivalót, akár takarót is a bajban lévőknek…
Bár ezek az események erősen karakterizálták a hétvégét, és igazi érzelmi hullámvasutat keltettek bennem, történt más is.

Lencsike cseperedik, szelídül (még csak 5 hetes!), Nyüzsi pedig szocializálódik (velünk, azaz egyre jobban bírja, sőt követeli a simit). A kis malacka még mindig fél. Minden nap kivesszük, ha a popója környékén borzoljuk a szőrt, akkor igen aranyos hangokat ad ki. Már tudom, hogy jobban szereti a sárgarépát, mint az almát vagy a petrezselymet és azt is, hogy a takarítás igazi para, “huhúhúúú”-zva, aggódva várja mikor készülök el… Nyüzsi szereti a több C vitamint tartalmazó tengerimalac kaját is (mindig kap belőle, nem akarom, hogy féltékeny legyen és szerintem neki sem árt), de egyébként a vedlés miatt elég gyatrán eszik, kétféle szénát is vettem neki, hogy ne legyen baj.

Ma elmentünk a Kikába, mert nekem nem volt most időm, az általam szervezett alkotókör eheti foglalkozása előtt festeni (és közben pedig pláne). Így ezen a hétvégén akartam nekiállni. Készítettem is egy bögrét, és annyira élveztem a festését, hogy “azonnal” kellett további porcelán tárgyakat vásárolnom! Egész olcsón megúsztam, mert 299 forintért árultak egyszerű porcelán bögrét, sokféle színben. Több fehéret és egy zöldet vettem, de lehet még vissza kell majd menni…

Inspirációkat is gyűjtöttem, mert házat (pontosabban ikerház felet) néztünk a héten, és mindenféle nagy terveket szövünk, ami még akkor is élvezetes, ha nem lesz belőle semmi.

Teljesen rabul ejtett ez a színes, igazi tavaszi (sőt nyári?!) hangulatú ágynemű, valamint nagyon vicces ez a “madárodú” is.

Nálunk már nincs kislány szoba, de annyira lélekvidító ez a tündéres függöny… a pitypangos ágynemű pedig szerelem, de nem vettünk (elég drága), egyelőre. ♥

Az egyik leginspirálóbb berendezés ez a fehér-ciklámen-szürke-fűzöld konyha volt, ami meglepő, mert így egy az egyben nem vállalnánk be (de lehet hogy mégis?!). Ja és találtam egy fura kicsi lényt is, ami lehet hogy elefánt akar lenni (az orrszerkezet mintha…), csak a füli igen pici. A cuki virágok és mosoly miatt legalább lefotóztam Anyunak.

Nekem még nem is ért véget a hétvége, hiszen nem publikus okokból még két napot nem megyek most dolgozni. Szabadidőt is remélve “előkentem” néhány bögrét keddre…
Holnap – többek között a háziorvos kitartó unszolása, valamint a panaszaim miatt – elmegyek egy kedves orvos barátunk által ajánlott gasztroenterológushoz. Este pedig sokadik taiji edzés… ♥

Kao

Megláttam a Hortobágyi Madárpark Facebook oldal-án, és beleszerettem ebbe az ázott kuvikba. Annyira aranyos és szép, de persze főleg a tekintete ragadott meg! Olyan kis antiszociális. 😀

Örökbefogadásával örülök, hogy segíthetem a Madárkórház munkáját, akik évente több mint száz madarat juttatnak vissza a természetbe…

Bemutatom tehát új családtagunkat, akinek a Kao nevet adtam.
Tavasszal remélem meglátogatjuk őt, és persze a náluk felcseperedett vaddisznót, Pocakot is.

Üss vagy fuss?!

Így az igazán nehéz abszolút pozitívnak maradni, ha az ember párja dühöng, káromkodik, csapkod, dohog és dúl-fúl… egyre többet és többet, nap mint nap (velem nem, csak mellettem).
Tudom mi a baja, elmondja. És értem én.
De vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni – főleg nem a múlton, sokszor már a jelenen sem. Valamihez pedig egyszerűen picik vagyunk. Ettől még előre nézve, miért ne láthatnánk szép jövőt? És a jelenbe, vagy hátranézve miért ne találnánk jót is.
Üss vagy fuss?! Ő ütne is, futna is… én egyiket sem. Talán mert én nem élem meg azt a stresszt, amit most ő igen.

Érdekes kihívás ez, mert míg én egyre pozitívabbnak és hömpisebbnek érzem magam, akárcsak egy apró hópihe szépségének örülve, ő egyre idegesebb, pesszimistább, agresszívabb és morgósabb.
Lehet, hogy én nem élek a valós világban?
Lehet, hogy nem tudok mindenről ami itt történik… de az is lehet, hogy többet tudok, az is lehet, hogy jobban érzem, mi a fontos.
Igaz, az értékrendünk különbözhet, és akkor nehezen leszek helyette pozitív.
De akkor csak hagyjam tombizni? ütni? futni? Szeretnék segíteni…

Egyelőre legalább én nem pakolom rá a kis gondjaimat, hiszen magam is serpenyőbe teszem őket, és a mindennapi csodák súlyát nem érik el és ha napok múlva egyáltalán fel is tudom idézni őket, olyan jelentéktelennek tűnnek…

Teaszertartás a Pu Ji Templomban

Már nagyon vártam ezt a szombati programot, amit a tai chi edzőnk szervezett erre a hétvégére. A budapesti Pu Ji, chan buddhista templomba mentünk kicsit megismerni a kínai teaszertartás és a buddhizmus alapjait.

 

A koradélután órákban, csodálatos, bár már kissé erőtlen napsütésben érkeztünk a cinkotai templomhoz, ahova ajándékként gyümölcsöket hoztunk, amit szertartásosan (most tanultuk meg hogyan) helyeztünk el a szentélyhez. Éva itt mesélt nekünk a buddhhizmus és a chanbuddhizmus alapvető dolgairól. Igyekeztem figyelni rá, bár bevallom sokszor elkalandoztam a különleges tárgyakon, a rájuk eső napsütés különleges fényein, és hagytam hogy a gondolataim elvigyenek kicsit más világok felé…
A talán egy órás “előadás” után edzőnk a közösségi teremben bemutatta nekünk, hogyan zajlik a szertartásos kínai teázás. Először egy híres zöld oolong teát kóstoltunk, a Tie Guan Yint, ami Guan Yin bódhiszattva nevét nevét viseli. Ez Jiaolian örök kedvence… Különleges, könnyed, gyöngyvirágos aromájú tea – nagyon ízlett nekem is! (ez a tea van a képen)
A másik egy kevésbé híres oolong tea volt, a Wudang hegyről.. Ennek a beceneve “fa tea”.
A különleges nedűket apró kortyokban ittuk a piciny csészékből, és mindannyian csendesen merengtünk, olykor kérdeztünk.
Érdekes találkozás volt egy másik kultúra számunkra oly különleges rítusával.

 

“A tea a földi tisztaság szimbóluma. Van valami a természetében,
ami az élet csendes szemlélésének világába vezet.”
  • 1
  • 2