Oldal kiválasztása

Katyvasz

Döbbenet mennyi minden kavarog a fejemben és az életemben, úgy érzem méretes katyvasz keveredik benne, amit időnként megpróbálok szétrendezni, kifésülni, mint egy nagy életkócot, bogoncot – főleg hajnalban, amikor nem tudok aludni.
Nagyon keresem-találom mindenben a jót, az örömet, a szépet vagy legalább a kihívást. Mégis besokallok és én, a volt esti-bagolynépség kidőlök, már este kilenckor – szerintem el is aludnék, ha a felettünk lakó nem dübörögne annyit – nem tudok alkotni, sem kézműveskedni, sem írni.
Bár most éppen laptoppal az ölemben mégis próbálok, hogy legalább ne töltsem bután az időt már fél kilenckor.

Holnap Anyuhoz megyünk a fiammal – múltkor a lányom jött velem. Próbálok/próbálunk segíteni: vásárolunk, ügyintézünk, orvoshoz megyünk – mikor mit kell, de a társ elvesztését nem tudom helyette feldolgozni, sőt ez az, ami miatt én is – aki oly keveseket tudott megsiratni – annyit szipogtam, sírdogáltam.
Nem szeretnék ide jutni, nem akarok másodikként halni, a társam temetni… jajj, nem!

Zajlik még …
– A búcsú a jelenlegi otthontól, azaz a lakáseladás, és persze ott is van kavarás (már van, de banki hiteles a vevő, hogyne lenne hát mindenféle gond?!).
– Ház a hajrában: még annyi minden van ott is, hogy szinte hihetetlen, egy hónap múlva ott fogunk lakni?! Rengeteg döntés, rohangálás és beszerzés van most.
– Mindenfájás, jajj de annyira, hogy már tényleg orvoshoz kéne menni, de ott akarok, majd az “új otthonos” dokinál. Kérdés lehet-e, szabad-e ennyit várni, mikor olykor alig tudok járni úgy fáj a csípőm (vagy nem tudom én mi, de ott fáj, ha lépek) és mindkét kezem csontjai is. Megterhel nagyon Anyuhoz menni, mivel olyan sokat kell vezetni, autózni, de szorítom a fogam, muszáj – neki csak én vagyok most!
– Új vállalkozásaink indítgatása, előkészítése, hogy olyan jövőt építsünk, ami nekünk tetsző, vállalható és megélhetést is nyújt.
– Nagyon kéne már pakolni, mert ilyen begyulladt izületekkel nem lehet erre csak néhány napot szánni, inkább többször kicsit, a párom meg nem igazán aktív és lelkes ezügyben.
– Tanulok vadul, mindenféle izgalmas dolgot, a legrejtélyesebb és legújabb számomra a SEO terület. Élvezem a dolgot, és érzem milyen picinyke buta lény vagyok…
– Van néhány tök privát, saját kreatív tervem illetve beszorulásom (pinkandred), amikkel tudom magam nyomasztani, hogy nehogy leteljen az időm és erre meg ne jusson. Akarom, kell nekem, de nem fér most bele. Türelem…
– A háztartási gépekkel rendeltem egy könnyű varrógépet (Anyutól is kaptam, de olyan nehéz hogy fel sem bírtam emelni, így a gyerekeknek adtam), jó lenne november magasságában már próbát tenni vele – gyűjtöm is az inspirációkat.
– Kéne értelmesebben enni, napról napra magamnak főzni, mert az új
táplálkozási módom, kombinálva a szervezetem nyújtotta lehetőségekkel
bizony komoly kihívások elé állít a mindennapi meleg étel beszerzésében.
– Azt hiszem pre-klimaxolok vagy mi ez, csomó dologban türelmetlenebb lettem (én, az egykori birka), számomra is rémisztően fel tudom magam húzni – szinte remegek tőle. Szerencsére más jele még nincs, de ahogy olvastam ez már lehet a változó korba lépés hatása.

Vagy csak sok a minden?!

Felfoghatatlanság

Tudom én, hogy ez az élet rendje, és el kell fogadni – de ilyenkor valahogy akkor is, felfoghatatlan.
Nincs egy hete még, hogy simogattam a fejét, próbáltam megérteni a már akkor is nehezen formált szavait, aggódtam a köhögése miatt és biztattam, ne csak iszogasson, egyen is, hogy erőre kapjon. Láttam, hogy fárad, akadt fájdalom is, de élt a vágy: hazamenni, megint úgy lenni mint régen, otthon. De nem vihettük haza, hisz lábra sem tudott állni hetek óta…

Aztán tegnap hajnalban már nem volt velünk, a teste feladta, s a lélek hiába maradt volna tán.
Ma pedig az ügyintézés, rohangálás szinte felfoghatatlan, sodró forgatagában, mintha megállt volna az idő, ahogy a patológia kórboncnoka – a második találkozás alkalmával – számomra érthetetlen módon elemezte a szíve és tüdeje állapotát, a halál okát és elkerülhetetlenségét. Igazán fel sem fogtam mit beszél. Egy szervi rendszer működését magyarázta és hogy miért lehetetlenedett el a létezés. A testé.
És értem én, eljött az idő, 85 éves volt, szép kor, persze… de akkor is, nekem még, bennem még itt van.
Pityeregtem – nem szoktam – kicsit oldódott is talán a bánat, de mégsem fogom fel, nem akarom elhinni, hogy már nem fogom hallani a hangját, nem ölel át és nem lapogatja a maga módján, kedvesen a hátam, nem aggódik értem, nem ad kért és kéretlen tanácsokat, nem néz mindenttudóan rám szótlanul, mosolyogva és nem ad simit és puszit az Anyukámnak…

Nem először találkozom a gyásszal, mégis keresem a szavakat. Eddig le sem írtam ilyesmit publikusan, de valahogy most jól esik.
Elfér. Nem segít, nem árt.
Csak néhány mondat egy virtuális tér betűhalmazaiban.
Felfoghatatlanság.

Halloween – 2013

Halloween – 2013

 Kedves barátokhoz voltunk hivatalosak az idei október utolsó napján, és a programot – szabadtéri lévén – szerencsére már koradélutánra szervezték. Bár Magyarországon kevéssé népszerű, jómagam mindig is rajongtam ezért az ünnepért, valószínű az ősi kelta eredet miatt.
Előző nap szinte csak erre készültem, bár akkor még nem tudtam mennyi gyerek lesz, de szerencsére rengeteg múmia nyalókákat készítettem és belevágtam egy komoly, általam kitalált “temető torta” alkotásába is.

Ha esetleg eltévedtünk volna, már a kapubejáratnál kiderült számunkra, jó helyen járunk, itt lesz a buli, mert méretes tökfilkó hányta magából a magokat a kapunál…

 

Az asztalon bőségesen akadt rémes sütemény, így bátran kihelyeztem magam is a hozott csemegét a társaság nagy örömére…

Annyira boldogságos volt ez a napsütéses, meleg, őszi délután, a nyugodtan áramló Duna, ahogy a gyerekek a parton szaladgáltak és pecáztak, a barátok, amint készítették az ételt, a sok szeretet, ami körülölelte a társaságot.
Szinte ittam magamba a pillanatcseppeket…

A bokrokon mindenfelé szorgos gyerekkezek által készített, apró szellemek himbálóztak…

És itt-ott felbukkant egy-egy pók is a rémisztő hálók között…

A múmiák gyorsan “párologtak” az asztalról és a vidám iszogatás közben, szépen lassan elkészült az étek is, a bográcsban főtt paprikás krumpli.

Be is falt kicsi és nagy, állat és ember derekasan. Jól esett a meleg étek, mert bizony estére kezdett hűlni a levegő. A pattogó tűznél a gyerekek még pillecukrot is sütöttek. Mikor mind belakmároztak, egyet-kettőt én is készítettem magamnak – most, életemben először. Nekem nagyon ízlett, bár igen tömény ám a megpiruló külső réteg ellenállhatatlanul csábító. ♥

Néztem az édesapjukkal pecázó kisfiúkat és arra gondoltam, milyen gyönyörű nap ez, mennyire jó hogy a részese lehetek…
Voltam már többféle Halloween partin, de valahogy ez most a legkedvesebb a szívemnek, mégha estére olyan hideg is lett, hogy kocogtak a fogaim. Lehet hogy nem csak nekem, mert szép lassan mindannyian felcuccoltunk és hazaindultunk, kissé dideregve, a világító, faragott tökökre még vissza-visszanézve…

 

Áruház előtti beszélgetés

Ti szoktatok kéregetőkkel, hajléktalanokkal, ismeretlenekkel beszélgetni?

Ma elbeszélgettem egy hajléktalan férfival a parkolóban, miközben a napi bevásárlást elpakoltam. Nem tudom miért. Talán mert – bár picit gubancolódtak az ajkán a szavak és a nyelve meg-megakadt – mégis olyan értelmesnek tűnt, kulturáltan fogadta az elutasítást, hiszen először a szokásos szövegek egyikét mondtam, hogy elmenjen. Bár nem volt a bevásárló kocsiban százas, de felajánlotta, hogy ennek ellenére szívesen visszatolja, ráér, úgyis itt lesz este nyolcig.
Mikor kérdeztem, hogy kerül ide, azt mondta a közeli erdőben lakik a társaival és bármit szívesen elfogadna. A “hogy került ilyen helyzetbe” kérdésemre érdeklődés csillant a szemében, láttam fürkész, vajon tényleg érdekel engem ez? Figyeltem.
Halkan, aprót sóhajtott és elkezdte… Elmondása szerint épületgépész végzettsége és gyakorlata van, Spanyolországban is élt három évig – folyékonyan beszél, ír és olvas spanyolul – és (talán hivatásos?) katona volt, ahol hadnagy rangig vitte. (Itt is említett két szakterületet, de sajnos nem jegyeztem meg.) Állítólag családja, fia is van (kint élnek), sőt barátok is várnák vissza Spanyolországba, de nem olyan ő aki segítséget kér, nem értesítette őket sorsáról. “Majd ha ők keresnek…”
Nem kérdeztem vissza, hogyan keresnék, ha egy erdőben él és nincs semmi hely ahol megtalálná bárki, felhívni nyilván nem lehet.
Bár mély ráncokkal árkolt arca miatt jóval ötven felettinek néztem, 1964-ben született. Azt mondta negyven éves kor után szinte lehetetlen elhelyezkedni, próbálta a fekete munkát is, de “mindenki a románokat viszi dolgozni”.
– Én is a héten lettem munkanélküli – szóltam – és bizony jóval negyven felett vagyok. Akkor én is a maga sorsára kerülök, jövök az erdőbe?!
– Ki tudja – mondta – olyan gyorsan történik minden. De nekem már van sátram, sőt egész wigwamot építettem! Nem félek a téltől, nem fázok én…

Olyan volt, mint a partra vetett hal, aki már nem vergődik, megbékélt a sorsával, talán apró kis lábacskái is vannak és elkezd kúszni kifelé, mégha fáj is minden levegővétel… Új világ. Abban próbál alkalmazkodni, már nem kísérli meg a beilleszkedését a “régibe”.

Különös élmény volt ez a beszélgetés. Tulajdonképpen jól esett, még ha talán a fele sem igaz, annak amit hallottam, vagy nem úgy…
Amikor indultam, a férfi a felajánlott csokit nem kérte, inkább ette volna a sárgarépát, amit meglátott a szatyromban (neki nem mondtam, de a rágcsálóimnak vettem), de aztán csak találtam némi aprót is a zsebemben. Rákérdeztem, mit kér és bár a csoki vagy a répa is értékben többet lett volna, a pénzt választotta.

Háromszög

Nem látszik az ösvény, amit reméltem, csak egy rejtvény.
Van egy szép háromszög: a gyomrom panaszai, a beleim érzékenysége és a vashiányos vérszegénységem. Még csak kettőt sem lehet választani, legalábbis egyelőre úgy tűnik, hogy jól legyen…
Sőt, a vashiányos vérszegénység mintha nem is tudna jó lenni, már csak 2,3 mértek (az előző lelet 2,9 volt és a minimum érték 8,8), azaz lassan a negyede a minimumnak. Meg is látszik a többi eredményemen is, sajnos. A vasterheléses vizsgálat egyértelműen kimutatta a felszívódási zavart, csak sajnos az okát nem (már kizárták a lisztérzékenységet).
Az izületeimről nem beszélek, nem mintha nem lenne soha fájdalom ott is, de a taichi sokat segít, és tudok működni, mozgok meg minden és ha tudnám napi szinten csinálni, még jobb lenne.
Azt hiszem a szövettani lelet után alternatív gyógymódot keresek a háromszög-vonalon is (nem mintha eddig nem tettem volna), mert nem jutunk sehova, bennem meg lassan (el)fogy az oxigén.